Megint itt a kolbászok ideje – gondolta Rezeda Kázmér, ugyanis eljött a kolbászok ideje. Erről meg eszébe jutott a régi történet, amikor egy kisfiú keservesen zokog a hentesnél, és a jószívű hentes megkérdezi tőle: „Hát te miért sírsz, kisfiú?” A gyerek hüppögve, alig érthetően válaszol: „Me… mert nem emlékszem, mit mondott édesa… nyám…, hogy Csabika, hozz egy kiló gyulait, vagy… vagy Gyuluska, ho… ho… hozz egy kiló csabait.” „Jaj, te kis buta, hát ezen könnyen segíthetünk! Hogy hívnak, kisfiam?” „Je… jehe… Jenőke…”
– Szerintem ennyire hülye gyerek azért nincsen – gondolta Rezeda Kázmér, de azért somolygott, és megpróbálta rendszerezni a kolbászokról szerzett ismereteit. – Mindenekelőtt nagyon kell vigyáznunk, nehogy kikerüljön a világűrbe az a tény, miszerint mi leölünk állatokat, aztán ledaráljuk őket, a darálmányt pedig beletöltjük a leölt állat beleibe, s így megesszük, mert ha ez kikerül, és egy földön kívüli civilizáció megfejti, egészen biztosan elpusztít bennünket.
És mert imádta a kolbászt, mindjárt hozzá is tette, hogy a titok birtokába jutó idegen civilizáció igaztalanul bánna el velünk, ugyanis a kolbász így is leírható, ám valójában több ilyesféle barbárságnál, bár a megítélés eléggé hullámzó.
Homérosz szépen írt a kolbászról, bár a kolbász szót nyilván nem ismerte: „Mint ahogyan lobogó tűz lángján forgat egy ember / vérrel meg zsírral teli bendőt erre meg arra / s várja nagy-áhitozón, hogy már megsüljön egészen, / így forgott töprengve Odüsszeusz erre meg arra, / egymaga mint csap le kezével a szemtelenekre / kik többen vannak; s most jött közelébe Athéné, / égből szállva alá, fölvette egy asszony alakját.”
No hát ilyen a kolbász antik hexameterben.
Bölcs Leó császár ezzel szemben külön rendeletben szállt szembe az antikvitás efféle rémségeivel, imigyen: „Fölséges füleinkhez jutván a hír, hogy belekbe vért pakolnak, valamint gabonát zsákba, s ilyetén módon, mint más, közönséges eledel megevődik, császári fölségünk efféle szégyenletes dolgokat nem nézhet tovább, és meg nem tűrheti, hogy az ország tekintélyén és becsületén holmi nyalakodó, hasuknak élő alattvalók bűnös főzte miatt csorba ejtessék. Valaki tehát vért ilyetén módon gyömöszöl gyomrába, az pőrére vetkeztetik, megbotoztatik, és az országból örökre kiűzetik.”
Képzelhető, micsoda megbotozott emberkaravánok hagyták volna el a történelmi Magyarországot, ha történetesen Bölcs Leó előírásai szerint bántak volna a kolbászfogyasztókkal. Persze azt is fontos megemlíteni, hogy bár már a honfoglaló magyarok is ismerték a disznót, feltehetőleg ették is, de a disznótartást s a juhok visszaszorulását a törököknek „köszönhetjük”, miután a hódoltsági területeken a muszlim disznók nem hajtották el a disznót, mert tisztátalannak tartották, így aztán a magyarok áttértek a rackáról a mangalicára, imigyen kibabrálva a defterdárokkal.
Elterjedtek a mangalicák, e félig vad disznók, melyeket az Alföldről felhordtak makkoltatni egészen a Zemplénbe, és ez semmiféle bajt nem csinált, néhány esztendővel ezelőtt viszont például Füzér környékét kinevezték Natura 2000-es környéknek, ettől meg az ott élők majdnem megbolondultak, mert az ilyesféle „előléptetéseket” mindjárt követik a természetvédők. Jöttek most is, és előbb megtiltották a mangalicatartást, ami jó volt ötszáz évig ugyan, de mostantól felettébb ártalmassá vált hirtelen, aztán mindjárt betiltották a marhatartást is, mert egy természetvédő harist vélt látni a mezőn. Na, akkor meg a füzériek jöttek, és azt mondták, nagy tisztelettel megkérik a természetvédőket, hogy menjenek el onnét az anyjuk keservébe, és vigyék magukkal a harist is, mielőtt nagyobb baj lesz, mondjuk például előkerülnek a vasvillák.
De ne kalandozzunk el, mert témánk a kolbász, amit a disznóutáló töröknek köszönhetünk. Az igazán jó kolbászt meg annak, amikor a mangalicákat szépen lassan felváltották az egyéb fajta húsdisznók. Példának okáért a jóféle csabaihoz se jó a mangalica, ahhoz legalább 135 kilósra hizlalt húsdisznó kell, meg jó magyar paprika, abból a legtöbb, lévén a csabai a paprikától csabai, viszont tilos borsot tenni bele. Ez kell hozzá, meg a tót és a magyar paraszt eszejárása, szakértelme, tudása, szíve-lelke, ugyanis szívlélek nélkül nincsen jó kolbász.
Bizony, szívlélek nélkül jó gyulai sincsen, pedig a jó gyulai teljesen másmilyen, mint a jó csabai. Ugyanis a jó gyulaihoz jóféle húsdisznó szükségeltetik, továbbá jó magyar paprika, lévén a gyulai a paprikától gyulai, ebből is látszik a különbség. Az viszont igaz, hogy a gyulaiba lehet borsot is tenni. E tudással felvértezve vitte a jó „kis páros gyulai kolbászt” Balogh József a brüsszeli világkiállításra 1910-ben, és nyert vele mindjárt aranyérmet. Ma már valószínűleg ki sem vihetné a kolbászát Balogh uram oda, mert megsértené a brüsszeli muszlimok fene nagy érzékenységét, de ez megint egy másik történet.
Rezeda Kázmér meg úgy volt a kolbásszal, hogy a kolbász majdnem mindenhez illik, jó, mondjuk a túrós réteshez nem, és kolbásszal át lehet vészelni a mindent is. Mert lássuk csak: kolbász nélkül nincsen rakott krumpli, rakott krumpli nélkül pedig nincsen boldogság. Kolbász nélkül nincsen bableves se, holott a bableves önálló univerzum, amelyről egyszer még himnuszt kell írni, de legalább ódát vagy szonettet Petrarca modorában.
Aztán ott van a disznóölés, amikor este a lesipecsenye mellett süldögél a friss sütni való kolbász, olyan fenséges illatot árasztva, hogy attól az elpusztításunkra érkező idegen civilizáció is elérzékenyülne. Bizony, ha mégis kikerülne a titkunk a világűrbe, és a kolbász miatt jönnének minket leölni, egyetlen esélyünk, ha megkínáljuk őket friss sült kolbásszal. Attól megenyhülnek, kivéve, ha muszlimok. De akkora pechünk mégsem lehet.
S ami egyszerűen elképzelhetetlen szörnyűség, hogy kolbász nélkül
nincsen kolbász. Kamra polcáról behozva, éles bicsakkal karikára vágva,
friss fehér kenyérrel, roppanó erős paprikával vagy finom savanyával
falatozva, nézni közben ki a télbe, és a nagy polihisztort, a mindenről
mindent tudó Trócsányi Zoltánt olvasgatva közben, ki a Magyar régiségek
és furcsaságok című hiánypótló munkájában így ír:
„Nevezetesebb emberek étkezései. Vörösmarty a jó marhasültet nem adta
bárminősültért. Széchenyi valódi francia pezsgő nélkül nem ebédelt
jóízűen. Megyeri csak akkor evett jóízűen, ha apetitoriumnak egy pohárka
szilvóriumot ihatott. Lendvay Márton tinori gombáért bármi messze
vendéglőbe elgyalogolt. Petőfi Sándort pedig a tejfeles tormával
bárhonnan el lehetett szalasztani. Teleky László gróf a teának volt
különös kedvelője. Bajza József pedig a gyümölcsöknek.”
És ennyi. Kolbászról szó sem esik. De Rezeda Kázmér biztosan tudta, hogy a felsoroltak mindegyike rajongott a kolbászért. Hát még ő maga! Igen, Rezeda Kázmér fölöttébb nagy barátja volt a különféle kolbászoknak, kalbászoknak, kóbászoknak, kalabászoknak. De kiváltképp a kolibrikolbászt kedvelte.
– Kolibrikolbász? Hát az meg hogy készül?
– Az kérem, felesbe. Egy kolibrihez adunk egy lovat. Úgy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése